Tüskésfarkú varánuszként nyújtogatom
nyelvem utánad, mint száz másik
hódolód az udvartartásban, de te elfordítod
arcod egy sziklaszirt felé, nem mintha
szívtelen lennék vagy te rinocéroszbőrű,
de szeretném egy szikével gondolatszörnyeid
századmilliméternyi elemekre bontani,
szeretném megvilágítani
gonoszságaid gennyes furunkulusait,
tudni akarom, hogy hol keletkezik
szavaid éle, pillantásod lesajnáló
hulláma, hol fagy meg benned az érzés,
hol van benned a rothadás,
amit szép arcod eltakar, de
ne gondold, hogy durva lennék
veled, nem, utána összevarrnálak,
szépen megfésülném hajad,
felöltöztetnélek a fehér ingedbe, amin
még ott az illatod, és virágszirmokat
tennék a szemhéjadra,
szivárványszínű virágot vinnék,
vidám zene szólna, tudom, utálnád
a siratóasszonyokat, hímzett zsebkendővel
integetnék rokonaid megdöbbent
sorfalának, milyen szép lenne, milyen
unikálisan rólad szólna, de nem én fogok
melletted feküdni a családi sírboltban,
ezért a virágokat inkább hazaviszem és
lefekszem alájuk, hátha elbódítanak, mint
a liliom, és kiesik a szike a kezemből, te a
gondolataimból, én a mókuskerekedből.