Leskelődő
A számat nézi, a fogaimat,
a nyelvemet, a mandulám hegyét,
kicsit el is billenti a fejét,
hogy jobban lásson.
Mintha az utcáról
egy függöny nélküli ablakon
bámulna valaki életébe,
vacsoraidőben.
Már a tüdőcsúcsaimat vizslatja,
a gyomorszájam térképezi fel,
a szívem szerencsére nem látja,
azt bordó bársonyfüggöny takarja,
mint az Operában a színpadot.
Látom már, nyúlna le a torkomon,
hogy szétfeszítse a függönyt,
de ekkor hirtelen becsukom a számat.
Vége az előadásnak,
vége a leskelődésnek,
oda már nem engedem be,
oda már senkit.
Lehet, hogy soha többet nem nyitom ki.