Hommage a Dalí
Egy meglepő lépcsőn kell lemenni a kiállítótérbe, fekete falak,
sötétség, egy szöveg megvilágítva, komformistán elolvassuk.
Karonfogva belépünk egy lángelme képzeletébe.
Rögtön elengedlek, megszűnsz létezni, utazom,
Dalíval kézenfogva, bocs.
Miért akarunk mindig benézni a szobrok mögé? Te nem?
Benézek, háromdimenziós, hátul is tökéletes.
Ahogy Dalí néz, úgy néz a kutyám is, jobbra-balra, kitágult
gülü szemekkel, mint aki fél a világtól, nem érti de
érteni akarja, felboncolni, szétcincálni, újból összerakni,
csak szeress! Érzem sóhajtásod a jobb fülem mögött.
Egy párhuzamos univerzumban én is hosszúlábú elefánt
szeretnék lenni, aki kivágtázik a képből,
lespricceli ormányával az arra járókat és tovább rohan.
Sakkfigurák tekerednek a Nap körül, az idő szétesik,
két ló szerelmes lesz egy harmadikba, egyiknek eltörik a lába,
lehet, hogy egyszer te is észreveszel egy harmadikat?
Egy hangya az elmúlást reprezentálja majd kilapul.
Nő egy piros virág a sivatagban, de egy lólábú elefánt rátapos,
La Fontaine meghalt, oda az erkölcsi tanulság a történet végéről,
ne keressetek, világgá mentem, ahol hologram vagyok.
Róka reszket a bokorban, a holló szájában egy Hold alakú sajt,
dölyfösen felszegi a fejét, távolban Mózes szétválasztja a sivatagot.
Megfogod a vállam, csak nézz, érinteni tilos!
Gólyalábakon jár az idő, de bot van üres hasa helyén.
Egy faragott ág tartja az idő puhaságát, kifordultak a csontok,
ki mondja, hogy ez nem szép, ki mondja, hogy csak a szabályos szép.
Egy kisördög rohan a háttérben, de a diadalszekér ledönti őt is.
A szemek élnek, a szemek nagyon élnek, ha ránézésre biceg is a róka,
szarvassá változik az élet vizétől, de aztán kiöntik az újszülöttel,
harmadnapra megszabadul identitásától, amit itt egonak hívunk.
Érzem szemed a hátamon, eddig nem veled utaztam, de most gyere!
Királylány szeretnék lenni, egy teve udvaroljon, virág helyett
babérkoszorút kérek, csak ne töviseset és ne tüsszögjek tőle.
Legyünk barátok, mondja a törött lábú bak, én leülök a fűbe.
Gitározzon valaki a fülembe, folyjanak a hangok a fejemen át,
ami balra billen egy éles vágás következtében és elgurul.
Fiók lennék, ha te a kék nő, a térdkalácsod, ha megroggyantod,
megtartalak, tógában vagyunk és egy piros szájra omlunk
erotikus hagymázas álmainkban, Rómában.
Anyaságodban etess, melled fiókjába megtérek, más nem számít.
Chippendale rinocéroszként mutasd csontjaid összevisszaságát,
de az is elég, ha szarvad felfeded és nem felém szúrsz.
Kék szemeddel láttass engem is kéknek, a boldogság madarának
ne tekerd ki a nyakát, csak gyengéden fektesd a rinocérosz
fejére, a szarva mögé, hadd vágtasson a kékségben.
Szemed tojásait csak kékben rakd a fészekbe, kéken csorogjon le
rajta a fehérje, időtlen bölcsőd helyet hadd feküdjek inkább
a fekete padlóra, közvetlenül a szemgolyód alá, ami felfele néz.
Dalí librettójában emeld fel bronzszoknyád szegélyét,
egy cérnaszállal tartsd ott, arany legyen ruhád,
dekoltázsod köldöködig érjen, egy mozdulat legyen,
de az reggeltől estig tartson.
Én a zöld szeretnék lenni, te legyél arany, aggasd magadra
évszázadok kincseit, régi korok férfiékszereit,
a meghódított népek kézzel készített testdíszeit,
én medúzává válok és agancsot növesztek a fejemre.
Tépd ki a szívem, de adj szárnyakat, geometrikus
fejünk remélem összeillik, stólánk keveredjen
az elmúlással, ami nem létezik.
Ne kanállal együnk, de zene szóljon közben,
inni galamb alakú tálból adj, csak a legvégén,
csak a dobszó után, néha vágd el magad tőlem,
hogy néma csönd legyen, hogy utána hiányozz,
különben nem bírok ennyi rojtot a ruhámon,
ennyi elharapott szót, ennyi lenyelt hegyes betűt.
Utazzunk a kozmoszban, vagy csak egy egérlyukban,
ne egy fantáziátlan világban ébredjünk.
Áltál-e térdig vérben, kalapácsütések között a fejedben,
sorminta lesz-e vércseppekből a járdán, ne szaladj
hosszú lábaidon, fejeden süss tojást, növessz bajuszt
és szakállt, mellbimbód ne takard el.
Nyálad a földre csorogjon, pillangókról álmodj,
sivatagban szomjazva támaszkodj kicsavarodott
csontjaimat tartó sétapálcánkra.
A kozmoszt lődd ideges térdeiddel, zoknid hagyd
lecsúszva, merülj el kissé sem gonosz teremtményeid
égből potyogó embertengerszőnyegében.
Ne csomagold magadba ürességed, ússz a felhők közt,
kis ezüsttel keverd el magjaid, másik
kozmosz eredjen belőlük, ha ez elveszett.
Csúzlizd messzire perceid szorítását, papírsárkányba
kapaszkodj, azért tudd, hogy mennyi az idő.
Ne hányd ki színeid, ülj íróasztalhoz, és dobálj
köveket a lent masírozó hangyaseregre.
Lógó orroddal ne szagolj szétloccsant záptojást,
adoniszi testedről fejtsd le a hurkákat, csontból
faragj támaszt gondolataidnak.
Tekeredj az orrszarvú szarva köré, hamuba sült
pogácsát vigyél, botodra faragj jelet, kaminód
ne hagyd félbe, menj végig, aprópénzre
ne váltsd hangyányi pillanataid.
Szüld meg magad, etesd saját húsoddal,
térj ki a valóság elől, ússz a levegőben
tárgyiasított szájak, rózsefejek, húsevő
növények, emlős fogú halak csillagtérképén,
majd ülj be egy fiókba, zárd magadra és
ne aludj, de álmodj kéket és aranyat!