Félek
félek attól, hogy nem kapok levegőt
leesek a bicikliről és vérezni fog a térdem
anyám szemrehányóan néz rám
nem marad a menzán desszert vagy savanyú
vagy csak a tegnapi csikós tokány tésztával
félek, egyedül vagyok, félek, sokan vagyunk
félek, hogy lemerül a telefon és nincs nálam töltő
nincs térerő és eltévedek az erdőben
nem működik az internet, a tablet vagy a turmixgép
félek, hogy mindennap egy tyúklépéssel közelebb vagyok a halálhoz
másvalaki mérföldes léptekkel halad
lehet, hogy én sem csak tyúklépéssel haladok
félek, eltűnök a tömegben, valaki mégis rálép a lábamra
este egyedül kergetem a hangjegyeket
tehetetlen leszek, kidobják a fényképem
nincs szabadság, mindig ugyanarra a kőre lépek
félek, hogy újra kiesek a mérleghintából
elcsúszok a macskakövön, kibicsaklik a bokám
mellé ütök a klaviatúrán, hamis a hang
nem tudom, hogyan kerültem Óz birodalmába
félek, hogy elindulok, attól is, hogy odaérek
zsibbad a bal kezem, mikor elolvasom a webbeteget
félek, nem találom a fejemben a szavakat
túl hosszú a csönd és még nem csöngettek ki
begörcsöl a nyakam mikor beleütöm más dolgába
megerősítése várok, de csak langymeleg szél
hoz mozdulatlan hétköznapokat
csahol egy kutya, ahogy elmegyek a kerítés mellett
érzem fogait a hátamon
félek, szúrós bogáncsba ülök és nincs lábam felkelni
feltöri a sarkam az út, feltöri hátam a szaladgálás
visszafele simogatnak a hangok, sértenek az odavágott csöndek
minden kimondott szavam egy lépés előre, kettő hátra
félek, elferdül a szám és nincs egy egyenes gondolatom
afáziát kapok cseppfertőzéssel és nem tudom kihányni
nem működik az ingerület átvitel szemem és szavaim között
rólam nektek, tőlem felétek felrobbantották a hidat
guanó ügybe keveredek egy sirállyal fagyizás közben
félek, kitörik a cipőm sarka és bicegni fogok amíg kifordul a világ a sarkából
vagy csak részegen billeg alattam a föld
félek, igazam lesz egy vitában mégis nekem fáj a fenekem a széken
felületesen nézek és a cipőm orrát rugdalom
bepisilek, még jó, hogy csak a röhögéstől
egyszer legyőznek, nem tudok felállni
félek, én leszek az utolsó gladiátor, megesz az oroszlán
utána csak a sötétség
félek, mégsem halok meg gladiátorként
nem tudom behordani a fát, hideg lesz
zuhanást álmodok, magamat sem ismerem
elszalasztottam gombostűre szúrni a gondolataim
félek, egyszer kiderül valami rólam
félek, nem az vagyok, akinek hiszem magam
Mázli
Menni felfelé
kopott lépcsőkön
letört korlát mellett
kiégett kukák között
kutyaszaros fűcsomókat
kerülgetve
Chanel No5 helyett
krumplifőzelék szaga
őszről itt maradt levelek
értek össze az elmúlással
kivénhedt diófa alatt
mérleghintán egyensúlyozva
soha nem szabályosan
ülve rá, csak úgy ferdén
sorsoddal perlekedve
szaladnál világgá
de hozzáragad izzadt
tenyered a hideg vashoz
fémes íz hullámzik az ínyeden
némán öklendezel
miközben a kandeláberek fényeit
számolod és hozzáveszed
a csillagokat a Vár felett
az úton átszaladó macskaszemeket
a tócsában megcsillanó műholdat
számolod viszkető tenyereden
a sokasodó ráncokat
minden májfolttal
minden tyúkszemmel
összes törvénytelen
vihogásoddal
újra találkozol
könyörtelenül belenéznek a szemedbe
megkérdezik
éltél vagy bennmaradtál
a próbák folyamatában
most, hogy ritkuló hajú
Lady Machbetként
tapsra vársz, bár
a közönség már megette
a perecet és rég
hazament, hiába
bizonytalankodsz
már nem gördíthetsz
akadályt szabályozatlan
folyód elé, az utat tör magának
vízcseppenként világot látsz
szerepeid széthordja a szél
megsárgult hír leszel csupán
a függöny lement
meghajoltál
megtapsoltak
mázlid volt
ennyi az egész.